Egy költő alakváltozásai – Weöres Sándor: Psyché

Az écriture feminine-t, azaz a „női írás” egyáltalán nem pusztán a nők kiváltsága, noha harcos feministák kitartóan buzdítják nőtársaikat arra, hogy papírra vessék azokat a ‘speciálisan női’ érzéseket, gondokat, jellegzetességeket, amiket – úgymond – férfi nem képes átélni.

Ennek az írásmódnak egyik legjelesebb férfi képviselőjeként rendesen James Joyce-ot szokás megnevezni, akinek Ulysses-ében Mrs (avagy a polkorrektség jegyében Ms) Blum legendás központozatlan monológja irodalomtörténeti csemegévé vált. A férfiak valóban benyomultak erre a területre is (áldásunk rájuk), s a huszadik századi magyar irodalomnak sem kell e téren szégyenkeznie; elég ha Németh László hátborzongatóan csodálatos Iszonyát kézbe vesszük, ahol az író mesterien helyezkedik Kárász Nelli szerepébe.
Weöres Sándor Psychéje pedig az écriture feminine-nek tagadhatatlanul egy gyöngyszeme, ám a női látásmód csupán egy része a könyvnek: a Psyché irodalmi bravúr, játék emberekkel, és árnyakkal, hellyel és idővel; ez Weöres külön világa, amelynek az olvasó is része lehet, amennyiben a szeme előtt támad fel, formálódik és válik egyetlen csodálatos egésszé a sohasemlétezett Lónyai Erzsébet grófnő, Lidi, Élise, vagyis Psyché.

Weöres ugyanis nemcsak kitalál egy alakot – szokása ez már az íróknak –, de költőnőként el is helyezi a magyar irodalom arcképcsarnokában, a regény pedig nem más, mint a félig cigány, félig arisztokrata Psyché életének leírása, levélbetétekkel, naplórészletekkel és az asszony verseivel. A helyszín a reformkor előtti termékeny, a magyar történelem egyik tán legizgalmasabb része, mikor az eszmék és ideák szabadon buzognak, mind a társadalom, mind pedig az irodalom terén. Weöres láthatólag élvezi a régi nyelvezetet, megmerítekzik irodalomtörténetünk abban a korában, mikor a verstan szabályai még nem voltak lefektetve, mikor Kazinczy is még csak éppen papírra veti reguláit, hogy felhozza nekünk Psyché dalait.

A regény tehát nemcsak egy fiktív élet gyönyörű részletességgel megrajzolt útja; az olvasó irodalomtörténeti breviáriumot tart a kezében, hiszen Weöres merészen egybeölt élőt és kitaláltat. A Psyché lapjain felbukkan a költőnő szerelme, a valóban létezett Ungvárnémeti Tóth László, aki ugyancsak poéta, feltűnik a színen néhány pillanatra Kazinczy, Goethe, Hölderlin (ez utóbbi különösen megkapóan, már őrültségének – és elfeledettségének – tetőfokán), a könyv nyelvezete pedig már önmagában érdekes utazás egy rég letűnt korba.

Maga Weöres így vall erről:
Ungvárnémeti Tóth László, Vályi Nagy Ferenc, a rímkovács Kováts József és sok más. A korszak költőnői: Dukai Takách Judit, Ujfalvi Krisztina, Molnár Borbála, s a névsort hosszan folytathatnám, a magyar múlt tele van méltatlanul elfeledt érdekes költő- és költőnő-egyéniségekkel. Ezektől tanultam én nyelvet, fűszeres zamatokat, ijesztő bolondériákat, merészséget. És mikor saját költői ereim ellanyhultak, arra kényszerültem, hogy az ő hajdani nyelvükön és minden szokványra fittyet hányó bátorsággal szóljak.

Psyché körül tehát mindenki él, azaz élt hajdanában, akikről tudunk és olvasunk eleget, ám az író a feje tetejére állítja a rangsort, és Psyché lesz az, aki igazán eleven és lángol, a többiek legfeljebb statiszták lehetnek mellette, még Ungvárnémeti Tóth László is, akinek költészetét Weöres nagyra becsülte, ám Psyché-n keresztül most mégis kemény kritikával illeti:
“Ficzkó, te merő Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly Idea allegoricus fája; nálad a Tátra nem hegy, hol az ember a lábát törheti, hanem szent magasság, hol Zevsz sas madara honol. Te a Concretumoktúl elvonod az illatot, mozgást, életet, minden hideg és kemény leszen, márván liget, márván Istenek, márván ember és asszony: te nálad minden kőbűl és ércbűl vagyon. Ellemben én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen. Ha kalács evésrűl írok, úgy érezze az olvasó, mintha ő enné; ha keblem, vagy derekom említem, érezze, hogy véle hálok, vagy legalább is szorosan mellette ülök. Az egész Világ ölelő kurva Vénussza légyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé.”

Ez már polémia a költői, és általában a művészi hivatásról: valóban, Kelet-Közép Európa tollforgatói mindig is hajlamosak voltak a messianisztikus szerepre, ahogy azt már Petőfi elrendelte követőinek. Az értelmiség iránymutatóként, egyfajta pogány papságként mindenütt megjelenik Európa szekularizálódó társadalmaiban, de Magyarországra, a késői polgárosodással, a hiányzó függetlenséggel, és az azért folytatott újra meg újra elbukó küzdelmekkel ez fokozottan érvényes. Míg Villon már évszázadokkal korábban végigihatta Párizs csapszékeit és szeretőiről dalolhatott (hogy aztán Baudelaire-ben és Verlaine-ben méltó követőkre találjon), vagy míg Mme Sévigné a családi tűzhelyről és az udvari pletykákról elmélkedett, addig „nálunk” ez bűnös felelőtlenségszámba ment, ahogyan Toldy Ferenc is megrója Psychét, mikor az elküldi neki verseit: “Könyörögve kérem, genialiitását domesticálja, s én leszek a legboldogabb olvasója! … honunk állapotja iránt ugyan oly hideg, mint arictocratiának majd teljes egésze.”

Igen, ebben a világban Psychére, mint költőre és mint asszonyra, egyaránt súlyos terhek nehezednek – a hősnő érdekessége abban rejlik, hogy határozottan felrúgja mindet; innen származik elhíresült válasza (Weöres szavai! S ne feledjük, a huszadik században!) Toldynak: „Hazámat mint természetes leget Szívom, nem érzem, s róla hallgatok. De honfiúi buzgalmát tisztelem, Antúl inkább, mert új és feltörő, S én könnyelmű vagyok, nyíltan bevallom, Öcsém Uram bocsájtsa-meg nekem.”

Persze Psyché a maga módján igazi forradalmár, de a nők szabadságának zászlóvivője. Olyan jogoknak és követeléseknek letéteményese, amelyeket térségünkben mindig háttérbe szorítottak a nemesebb, fontosabb ideák. És ha a történelem nem is ismeri a „mi lett volna ha” amúgy felettébb izgató kérdését, az irodalomban, hálistennek, nincsenek ilyen regulák, hisz máskülönben maga Psyché sem „születhetett volna meg”, egy olyan emberi sors elképzeléseként, aki egy szabad, független országban a saját független életét élvezheti.

Ám Psyché igazándiból besorolhatatlan: Hélene Cixous definíciója az écriture feminine-ről nemcsak “a nők önmagukról való írását” jelenti, hanem “a nők más nők által való írásra buzdítását is”. Psyché költői hagyatékában ennek nincs nyoma, sem episztola, sem parainesis asszonytársainak. Ő nem akar senkit sem megváltoztatni, nem érzi, hogy küldetése lenne, azért ír, mert írni akar, pajzán, olykor nyíltan erotikus, kacagtató, máskor szomorú dalokat. Felbukkannak benne a francia leckék, lánypajtásai, szerelmei, női bajai, sőt, egy abortusza is! Psyché nem oktat és – ahogy már fentebb idéztük – mást is igyekszik lebeszélni az oktatásról. Versei nagyrésze, s “életének” is tekintélyes hányada forog plátói kedvese, Ungárnémeti Tóth László körül, akivel együtt gyerekeskedett, mint cigánylány, hogy aztán előkelő Lónyai grófnőként újra találkozhassanak. Ungvárnémeti és Psyché szerelme beteljesületlen marad: egyrészt gátolják fizikai („technikai”) akadályok: mikor Psyché vágyna rá, a férfi elutasítja, aztán Ungvárnémeti vérbaja, a távollét, majd az asszony terhessége, másrészt talán maga a sors is így akarta. Psyché és Ámor, lélek és test egybefonódása röpke pillanat csupán, amit a kielégülés unalma követ. Ennél Psyché öntudatlanul is sokkal okosabb, Weöres pedig mintha neme ellenére –vagy éppen azért!- megsejtett volna valamit férfi és nő örök kettőséből, abból a hiányzó apró részletből, amitől a mozaik sosem egész, a tökéletesség utáni örök vágyból, ami életben tartja a szerelmesek tüzét – de sokan elfeledték ezt Psyché lányai közül is!

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.